Veronika szüléstörténete 2021.05.16.

Veronika az AUM Jógaközpontba járt hozzám először élőben, majd amikor a korlátozások ezt már nem tették lehetővé, akkor online Kismama jóga órára, és most elküldte szüléstörténetét. Nagyon köszönjük, Veronika! Ismét az fogalmazódott meg bennem, milyen szuper lenne, ha a bábák tudása és a Spinning Babies módszer bekerülne a szülészorvosok és szülésznők képzésébe, mert talán egy ilyen elakadást meg lehetett volna oldani császármetszés nélkül, de persze nem tudhatjuk. Az a lényeg, hogy Veronikát segítő, támogató közeg vette körül, és pozitívan élte meg az eseményeket, és megtörtént a szerelembe esés a gyermekével, az utolsó mondatát ajánlom figyelmetekbe :) Nagyon sok boldogságot és jó egészséget kívánunk!
"Megosztom Veletek a szüléstörténetemet, mert úgy gondolom, hogy minél több ilyen történetet olvasunk, annál jobban fel tudunk készülni arra, hogy mi is várhat ránk a nagy napon. Mert hát mindenki gyors és könnyű szülésben reménykedik, arra készül tudatosan, de aztán az élet ezt sokszor felülírja.
Így volt ez nálam is.
Február 28-ra voltam kiírva a kisfiammal, de ő annyira jól érezte magát odabent, hogy esze ágában sem volt kibújni, így március 12-én be kellett feküdnöm a kórházba, hogy elindítsuk a szülést.
Előző éjjel enyhe alhasi görcsöket és pecsételő vérzést tapasztaltam, aminek nagyon megörültem, mert úgy tűnt, hogy elindult az úrfi. Délelőtt a kórházban megvizsgáltak, de csak annyit állapított meg az orvos, hogy a méhszáj fel van puhulva, de továbbra is zárt. Mivel sok volt a magzatvíz és a baba elég nagyra nőtt (4235 grammot mértek az ultrahangon) és a méhszáj nem nyílt magától, felhelyezett a doktornő egy ballont késő este, ami elkezdte azt tágítani. Innentől körülbelül 5-10 percenként jöttek a fájások, amikkel úgy éreztem, hogy meg tudok bírkózni annak ellenére, hogy ez már a második éjszaka volt, amikor nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. A derekam viszont egyre jobban fájt és a kontrakciók mellett ez már nagyon sok erőt kivett belőlem. De hajnalban még ura voltam a helyzetnek, sikerült a légzőgyakorlatokkal, vizualizációval, meditációval a helyes úton maradni. Biztos voltam benne, hogy reggel már mehetünk is a szülőszobára, de a ballon csak nem akart kiesni és én egyre fáradtabb lettem. Kb. 2 óránként kellett mennem CTG-re, amit a kötött testhelyzet miatt egyre rosszabbul viseltem. Mivel nem akart tágulni a méhszáj, ezért prosztaglandinos méhszájérlelés következett, ami egyre erősebb fájásokat okozott. Délután 4 órakor esett ki a ballon, ami két ujjnyi tágulást jelentett, így már bemehettünk a szülőszobára, ahol beöntés és burokrepesztés következett.
Ekkor már iszonyatosan fájt a hátam/derekam és nem igazán tudtam tartani a légzőgyakorlatokat, inkább átváltottam valami tehénbőgésféle hangra és próbáltam lazán tartani a többi testrészemet, de egyre nehezebben uraltam a kontrakciókat és a derékfájást. Először meleg vizes fürdővel, utána pedig gázzal próbáltuk csillapítani a fájdalmakat, ami egy kis időre ugyan megkönnyebbülést hozott, de nem sokkal később már újra elviselhetetlennek éreztem.
Nagy nehezen elérkeztünk a tolófájásokig este 10 óra körül, de ez már az ágyon ülve/fekve történt meg. Nagyjából másfél órán át próbáltam nyomni, de csak addig jutottunk el, hogy már látszott a babám feje, de valamiért nem mozdult tovább. Én minden erőmet összeszedve nyomtam és nyomtam, de nem jött ki. A szülésznő elmondta, hogy egy kicsit rosszul helyezkedik a baba feje, így ki kell mozgatnunk. Három különböző pózban próbáltuk meg, mindháromnál legalább 4 tolófájást vártunk, de nem sikerült. Amikor félrevonult az orvos csapat, akkor már gondoltam, hogy valami nincs rendben. A főorvos elmondta, hogy sajnos nem a feje búbjával törekszik előre, hanem valahogy oldalról, jóval nagyobb felülettel próbál kibújni, ami nem fog sikerülni. Próbálkozhattunk volna még, de aggályos volt, hogy még ha sikerül is a kimozgatás, félő, hogy a válla meg fog sérülni. Elég nagy baba, 4235 grammot mértek az utolsó ultrahangon, így a doktor a császármetszést javasolta. Én már a végkimerülés határán voltam, de az agyam tiszta volt, ott volt mellettem a férjem is és mindketten azonnal beleegyeztünk.
Itt következett 20 perc várakozás, amíg előkészültek a műtéthez. Ez volt a legnehezebb része az egésznek. Nagyon sűrűn jöttek a tolófájások, nyomtam, mert „muszáj volt”, de tudtam, hogy hiába nyomok, mert nincs értelme. Két tolófájás között pedig az asszisztens tartotta elém a beleegyező nyilatkozatot aláírásra. Itt már könyörögtem nekik, hogy siessenek és adják be az injekciót, mert nem bírom tovább.
A műtőben még volt egy nehéz pillanat, amikor mozdulatlanul kellett maradni, amíg beadják az injekciót, de amint ez megtörtént, hihetetlen megkönnyebbülést, örömöt és hálát éreztem és valamiféle földöntúli nyugalom szállt rám.
Egy kis idő múlva felsírt Máté és megéreztem azt, amit minden anyuka átélt már. Elkezdtek potyogni a könnyeim és hihetetlenül boldog voltam annak ellenére, hogy nem került azonnal a mellkasomra a műtét miatt. A nővér kivitte, megtisztogatta, lemérte és utána behozta nekem, az arcát az arcomhoz érintette és én újra elsírtam magam a boldogságtól, csodálatos érzés volt látni és érezni. Utána odaadta apának és én a műtőből néztem őket az ablakon keresztül, amíg összevarrt az orvos. Néhány perc múlva átvittek az őrzőbe, ahol a szülésznő a mellkasomra tette Mátét. Azonnal elkezdett szopizni, pedig nehezített pályán volt, mivel feküdnöm kellett a műtét miatt és a fejemet sem emelhettem fel a spinális érzéstelenítés miatt. Itt együtt töltöttünk egy kis időt hármasban, földöntúli boldogságban.
Nagyon hálás vagyok minden egyes kórházi dolgozónak, aki segített világra hozni a gyermekemet és biztos vagyok benne, hogy jó döntést hoztak/hoztunk, amikor a császármetszés mellett döntöttünk. Másnap a doktornő bejött hozzám a gyermekágyas szobába és elmondta, hogy nagyon rövid volt a köldökzsinór (mindössze 30 cm), így nem csoda, hogy Máté nem tudott kibújni.
Már a műtét közben, után és azóta is örömmel tekintek vissza a történtekre, egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog és bár tudom, hogy ott és akkor szörnyű kínokat éltem át (kb. százszor elmondtam, hogy nem bírom tovább), mégis így utólag örülök, hogy átéltem mindezt és tényleg csak az a fontos, hogy egy csodálatos, egészséges kisfiú ragyogja be azóta a mindennapjainkat.
A szülés csak egy nap, bárhogy is alakult, bármilyen fájdalmas is volt, a fiam egyetlen mosolyáért újra végigcsinálnám az egészet.
Veronika"



Kövess minket a Facebookon